„Elővesszük a kenyeret és szomorúan nézzük a kis vonást, amit belevágtunk a kenyérbe, hogy tudjuk, hogy mindennapra mennyi jut. Ó, ezek a picurka kis kivágott kenyérhéjjak, hosszuk lehetett egy centi, szélességük és magasságuk legfeljebb 2-2 milliméter, mégis versengés folyt, hogy ki egye őket, illetve csak én és Péter versenyeztünk, mert az uramhoz és Verához ez méltatlan lett volna. Hiába ők még itt is megőrizték arisztokrata magatartásukat. – Lebeszéljük az uzsonnakenyeret, 1-1 vékony szelet az egész, milyen jó, hogy krumplikrémet tehetünk rá úgy egy vastag kenyér illúzióját teszi. Péter különben elmeséli, hogy a barakkjukban eladna valaki egy 236 oldalas Villon-kötetet 236 lapnyi W. C. papírért.” (Szondi Lili: Egy nap Bergenben)

„Gépírással a mieink a katonák között felírtak bennünket és elhelyeztek bennünket barakokban. 3-3 ágyféle egymás fölött. Mi még aránylag jó helyet kaptunk a nők és gyermekek egymás mellet, apuka pedig a férfi barakban az övéi között. Szalmazsák volt és pokrócz, szerencsére hoztunk magunkkal párnát és takarót. Kaptunk egy levest és lefekhettünk. Olyan halálosan kimerültek voltunk, hogy elaludtunk azt sem tudtuk hová kerültünk.”
(Gruber Irma visszaemlékezése)

„Az iskolát különben az első napokban majdnem lemondtam, amikor a tanfelügyelő, Mandel Dávid kijelentette, hogy a tanítás elején héberül kell imádkozni, és a gyerekeket héber nevükön kell szólítani. Végül azonban mégis úgy döntöttem, hogy nem mondok le, a héber imát és neveket azonban egyszerűen mellőzöm, inkább magyarul sem imádkoztam. Kuriózumképen azonban megkérdeztem a gyerekek héber nevét, volt, aki nem is tudta. Egy aranyos szőke kölyköt, a kis erdélyi Tyroler Janót például Mordecháj-nak kellett volna szólítanom, amellett olyan kis pofája volt, mintha tényleg tősgyökeres tiroli lett volna.” (Szondi Lili: Egy nap Bergenben)

„Az őszi ünnepek is itt értek minket Bergenben. Egyik barakkot kiürítve, azt primitív eszközökkel szépen feldíszítették és azt hiszem, semmiféle nagy zsidó »katedrális«-ban sem tartottak meghatóbb istentiszteleteket még! Mindenki zokogott, amikor egyik papunk az Uristen »rongyos sereg«-ét aposztrofálta […] akik azonban minden megpróbáltatáson keresztül is bízva-bízunk és várjuk a szabadulást és az ígéret földjére való bevonulást!” (Devecseri Szidónia: Sorsunk)

A képek Irsai István képeslapsorozatából származnak.
OSZK ’56-os Intézet OHA
Szondi Lipótné visszaemlékezéséhez kattintson a jobb oldali képre.