Menekültélet Svájcban

A háborús évek alatt Svájc csaknem teljesen elzárkózott az üldözött zsidók befogadásától. Ez a politika 1944 júliusában változott, amiben része volt az auschwitzi jegyzőkönyvek nyilvánosságra hozatalának, illetve a magyarországi deportálások nemzetközi visszhangjának.
A Kasztner-vonat utasainak első, 318 fős csoportja 1944. augusztus 21-én, a többiek december 7-én érkeztek Bergen-Belsenből Svájcba. Ekkor mintegy 100 000 menekült élt az országban. Az első heteket katonai karanténban töltötték, később menekülttáborban, menekültotthonokban éltek, amelyeket részben a háború miatt kiürült szállodákban alakítottak ki. Aki megtehette, és erre engedélyt kapott, a menekülttáborból történt szabadon bocsátása után saját költségén magánszálláson lakhatott.
A Kasztner-csoport tagjai menekültek voltak, nem mozoghattak szabadon, utazáshoz, városba költözéshez engedélyt kellett kérniük, munkát csak kevesen tudtak vállalni. A legtöbben menekülteket segítő szervezetek és külföldön élő családtagok támogatásából éltek kiszolgáltatott helyzetben. Ugyanakkor igyekeztek kihasználni a Svájcban töltött időt, a gyerekek iskolába jártak, a fiatalok, de néhányan az idősebbek közül is, szakmát tanultak.
Az erdélyi menekültek egyesületet alapítottak a rászorulók támogatása, a táborban élők ellátásának javítása, illetve közösségük életének szervezésére.
A háború végét követően néhány százan visszatértek Magyarországra, illetve Romániába; nagyjából ugyanennyien Palesztinába vándoroltak ki. A csoport fele Svájcban maradt, a következő években sokan tengerentúli országokban telepedtek le.